5. fejezet - Ébredés

Sziasztok! Meghoztam a következő részt is egy kis késéssel. Remélem tetszeni fog! :) K.

 Az erdőben sétáltam és gondolkodtam. Nem tudtam, mi a valós és mi nem. Mi az, amiben hihetek és mi az, amiben nem. Minden értelmét veszítette. Minden amit tudtam összeomlott körülöttem és most a kirakós darabkái szanaszét hevernek körülöttem. Össze kell raknom őket lehetőleg minél hamarabb. 

 A szél enyhén a bundámba mart és magával hordozta az erdő zamatát. Éreztem, hogy eső közeledik. Éreztem, ahogy a levegő megborzolja a vastag bundám és egy ismerős illatot sodor felém. Nem tudtam ellenállni neki. Nem tudtam nemet mondani a hívásnak, rohantam, ahogyan csak bírtam. 

 Egy fa tövéből néztem, ahogy szinte öntudatlan állapotban sétálok. Közelebb mentem mire egymásra néztünk. Lassan közeledtem és éreztem, hogy reszketek. Azt is meg tudtam mondani, mi miatt. Egyre csak közeledtem és mikor az emberi alakom egy hatalmas fának ütközött, egy üzenetet küldtem magamnak. Az egész furcsa volt, de meg kellett nyugtatnom. 

 "Ne félj tőlem, nem bántalak!" Tudtam, hogy felfogta, amit mondtam, de még mindig nem nyugodott meg. Mint egy űzött vad úgy próbál előlem menekülni. "Ez mind te vagy. Te vagy!" Csak álltam és figyeltem, de a következő pillanatra még csak felkészülni sem tudtam. Olyan hirtelen és gyorsan történt minden. 

 A szám kiszáradt és sajgott a fejem. Nem tudtam eleinte megmondani hol vagyok. Fájt mindenem és csak forgolódni tudtam egy ideig. Gyengének éreztem magam és kiszolgáltatottnak. A ruháim cafatokban lógtak rajtam és piszkosan, apró sérülések is voltak a bőrömön. Felültem, majd próbáltam felidézni mi is történt és hogy jutottam el ide. Halványan kezdtek visszatérni az emlékeim.

 Próbáltam felállni, de csak nehezen ment. Gyenge voltam és azt sem nagyon tudtam, hol vagyok, úgy döntöttem elindulok valamerre hátha egy ismerős környékre érek. Szép lassan sétáltam a fákban tápászkodva. Valami oknál fogva egy szagot követtem, amiről meg voltam esküdve ismerem csak nem tudom honnan. Emlékeimben még élénken élt az a másik farkas, aki az elhagyott házban velem volt. Az illata, a kinézete na és a hangja is. Mintha most is hallanám, ahogy kérdezi tőlem, mióta tart ez az egész. 

  -  Emily! Emily! Merre vagy? - megrezzentem a hangtól. Mitch volt az. 

  -  Itt vagyok... - csak egy kicsit tudtam felemelni a hangom, de szerencsére így is meghallotta. A következő percben már előttem állt és a ruháimat vizsgálta. Mikor már megbizonyosodott róla, hogy minden rendben, két keze közé fogta az arcom és a szemembe nézett. 

  -  Minden rendben? 

  -  I-igen... - bólogattam, hogy megerősítsem, viszont láthatóan nem győztem meg az igazamról. Odajött hozzám és rátámaszkodtam.
 Mindvégig egy kitaposott ösvényen haladtunk. Nem tértünk le róla. Csodálkoztam mennyire szép itt minden. Eddig mintha észre sem vettem volna. Éreztem a folyó illatát. Éreztem, ahogy csobog és éreztem minden mást, ami az erdőben él.
  -  Hova megyünk? - kérdeztem félig összeszorított állkapoccsal. Mitch vett egy nagy levegőt és csak azután folytatta.
  -  Hazakísérlek.
 Most, hogy már megtudtam hova is megyünk, kicsit megijedtem ugyanakkor megnyugtatott, hogy végre a családom körében lehetek. Még mindig fáradt és gyenge voltam, de most már legalább volt, aki segítsen. Hogy gyorsabban haladjunk Mitch felkapott és szaladni kezdett. Pár perc alatt haza is értünk.