11. fejezet - Mikor a türelem már nem elég

 És itt is van a 11. fejezet ^^ Még csak két rész és az első évadnak vége. Várjátok már a folytatást? :)

 Mikor kinyitottam a szemem, azt vettem észre, hogy a nyakamnál egy mélyebb seb húzódik, amin már az alvadt vér jelezte, a harapásnyom gyógyulófélben van. A kezemen, hasamon és még a csípőmön is több karcolásnyom látszódik. Egy kicsit rosszul éreztem ugyan magam, de tudtam, hamar meggyógyulok. 

 Ekkor az álmom jutott az eszembe. A farkasok ahogy rám támadnak és ahogy kitöröm az egyik nyakát míg a másik menekülőre fogja, de én utána rohanok, nehogy elszökjön. Képtelenség, hogy megtörtént volna pedig a nyakamon és a testemen egyértelmű bizonyítékok voltak. 

 Megdöbbentett a saját erőm, hogy mire vagyok képes és azt sem titkolhattam el, hogy amikor ezt átéltem tetszett, hogy fölényben vagyok s nem bántam meg eddig a pillanatig a döntést miszerint mind a két farkasnak meg kell halnia. 

 Mérges voltam a falkára és mérges voltam kicsit a nevelő szüleimre. Mostanában nem is beszéltünk, mindig elkerültem őket, de érzem, nem is olyan sokára keresni fogják a társaságom. Hogy a listát soroljam még azokra a farkasokra is mérges voltam és arra aki küldte őket bárki is legyen az illető. Mérgemben nem tudtam máshova menni, felkerestem a falkát. Tyler-el akartam beszélni, be akartam neki számolni a történtekről csakhogy ez egy kicsit másképp alakult, mint ahogy terveztem. 

  -  Mit keresel itt, Emily? - hangjából éreztem, hogy ingerült. 

  -  Tulajdonképpen téged! - hadartam. - Az előbb meg akartak ölni! - köptem. 

  -  Még hogy meg akartak ölni! Paolo és John a légynek sem ártana! - és megértettem. A falka tagjai voltak és én megöltem mind a kettőt. 

  -  Nézd, Tyler! Azt hittem, meg akarnak ölni!
  -  És ugyan ki akarna téged megölni?!

  -  Bárki, aki tiszta vérűekre vadászik! Akár te is lehettél! 

  -  Honnan tudsz te a tiszta vérűekről? - némán bámultam felé. Nem akartam elmondani, hogy a szüleim után kutatva egy fura figurába botlottam és ő mesélt egy-két történetet.
  -  Az most mindegy... - a levegő megfagyott körülöttünk és több szempár is kettőnkre tapadt. Hol engem, hol Tyler-t nézték. 

  -  Tűnj el innen, Emily és soha ne gyere ide vissza! - szavaitól a frász kerülgetett. Nem fogtam fel, hogy most akart elküldeni a falkából. - Tűnés! - ordította és én hátra sem néztem csak rohantam. Feldühített ez az egész. Elveszettnek éreztem magam. Életemben először voltam ilyen helyzetben és nem bírnám ki, ha még egyszer ez előfordulna. 

 Keservesen sírtam. Sirattam az itteni életemet ami nem is régen kezdett új irányba fordulni. A szívem meghasadt, mikor arra gondoltam, hogy a falka tagjait öltem meg ugyanakkor az is eszembe jutott, amit az idegen mondott. 

 Nem tudhattam, mennyire bízhatok meg valakiben, aki hosszú, fekete köpenyt visel és olyan titokzatos és félelmetes, hogy a vér is megfagy az ereimtől tőle és akit csak pár órája ismerek, de ő több igazságot mondott, mint amennyit bárki, aki a közelemben él. Talán ez miatt is döntöttem úgy, hogy elmegyek még egyszer arra a helyre és felkeresem őt, de szerencsétlenségemre nem volt ott. 

 Mikor másnap elmentem oda, akkor is csak hűlt helyét találtam. Elkeseredetten baktattam a vissza vezető úton és arra gondoltam, mit veszítettem az elmúlt pár napon vagy héten. Elég hosszú a lista, de meg kell békélnem a tudattal, hogy talán már túl késő rendbe hozni mindent, amit elkövettem vagy amit még nem.